1. fejezet Szerelem nélkül...

Már 24 éve, hogy elment. Iszonyatosan fáj, vagyis nem is volt minek fájnia. A szívem mintha kitépték volna a helyéről, és a seb sosem gyógyulna be, csak égetne, míg végül kiszívja belőlem a maradék életerőt is. Az üresség égetett, és a megváltó halálért akartam könyörögni, de nem tehettem. Nem halhatok meg. Hisz akkor a családom megint szenvedne, főleg Esme. Nem akarok fájdalmat okozni nekik, inkább csendben tűröm a végzetem. Pedig legszívesebben ordítanék, zokognék, és végül meghalnék. Az idő múlik. Még számomra is. Még ha fáj is. Mintha minden egyes múló másodperccel nyilalló fájdalom hasítana a szívem közepébe, mint a seb alatt lüktető vér. Szerelem, élet, jelentés… vége. Elhagyott, mégis én szenvedek. Még Jasper és Alice is kiköltözött a kunyhójukba.

Rose furcsán kezdett viselkedni Nessie születése után úgy 21 évvel. Volt, hogy napokra is eltűnt. A „miért”-re a válasz mindig az volt, hogy ki kell szellőztetnie a fejét. Alig egy hónapra rá, Alice-nek látomása volt. A Volturi. Jönnek, és meg akarnak ölni minket, de Alice sem időpontot, sem okot nem látott. Carlisle-lal úgy döntöttünk, hogy harcolunk, és megvédjük a családunkat. Aznap nem történt semmi. Rose egyetlen egy szenvedélyes csókot adott. Csak kétszer volt ugyanilyen a csókunk. Az első csók, és mikor először feleségül vettem. Másnap egy levelet találtunk Rose-tól.

Sajnálom!

Elmentem, hogy legalább ti ne kerüljetek veszélybe. Tudjátok, hogy mindig is anya akartam lenni. Az élettől már mindent megkaptam, kivéve ezt. Londonban találkoztam Dean-nel, aki segített nekem átváltoztatni Maryt, egy súlyos szívbeteg két éves kislányt. Tudtam, hogy a Volturi rá fog jönni, de nekem már elegem lett ebből az életből, még ha ez a döntésem kinyitotta nekem a pokol kapuját is. Már mindenem megvan, amire szükségem volt az életem során. Kérlek, ne keressetek, felesleges. Remélem egyszer majd meg bírtok nekem bocsájtani.

Emmett!

Sajnálom! Mindennél jobban szeretlek. Bár ezek után nem valószínű, hogy viszonzásra talál a szerelmem. Remélem, egyszer majd megbocsájtasz. Ne csinálj semmi hülyeséget! Egy gyerek, ez volt az utolsó megvalósítatlan vágyam, és tudom, hogy ez a halálomhoz vezet, de nem érdekel. Nem bántam meg. Most csak az fáj, hogy soha többé nem láthatlak. Szerelmem még a halálon túl is élni fog.

Szeretlek! Csókol: Rosalie!

A szemeim szúrtak, könnyezni akartak, de nem bírtak. A torkom elszorult. Menekülni akartam, futni. Elmentem. 4 hétig pusztítottam kínomban az erdő élővilágát, és csendben, magamban sírtam. Nem akartam elhinni, hogy a nő, akit annyi éven át szerettem, elment, meghalt. Abban a pillanatban önzőnek éreztem Rosalie-t, pedig tudom, hogy nem épp a legjobb pillanat volt rá. 4 hétig küzdöttem, hogy visszanyerjem az irányítást magam fölött, amíg a rés a mellkasomban fájt az ürességtől. És azóta is ugyanolyan fájdalmas élnem, mint abban a négy hétben volt. De már hozzászoktam, és elbírom rejteni a fájdalmam a családom elől. Néha még egy-két poén is összejön.

45 éve, hogy eljöttünk Forksból. Most Londonban lakunk, mellesleg én szerettem itt lakni, de itt az ideje, hogy visszaköltözzünk Forksba. Már az egész család izgatott az „új” iskola miatt, kivéve én. Nessie már két héttel előtte be volt sózva, imádta az iskolát. A tudásvágy fűtötte, na meg persze Jacob… Eléggé élvezik egymás társaságát, aminek vámpírok lévén fültanúi is vagyunk. Edward eleinte elég nehezen viselte, de mára már megbékélt.

Carlisle már két napja dolgozik a kórházban és, mint mindig most is minden nő róla álmodozik, de Carlisle persze Esmét szereti, amivel sok nőnek csalódást okoz.

Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mit csináltam Rosalie nélkül, aminek van értelme. Hát, semmit… Éltem az életem. Nem. Hisz ez nem is élet. Szerelem nélkül nem. Ebben a 24 évben tapasztaltam meg, milyen szerelem nélkül élni. Nekem már a vámpírrá válásomtól volt kit szeressek, és szörnyű szerelem nélkül élni. Sőt. Szörnyű egy elvesztett szerelem tudatában élni. Mióta elment Rose, az életem semmit sem ér csak azért létezem, hogy a családom ne szenvedjen.

Reggel elindultunk a suli felé. Az én kocsimban Alice és Jasper utazott. Míg Edward Bellát és Reneesmét vitte iskolába. Alice egész végig csacsogott. Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit mond, csak bámultam ki a szélvédőn. Megérkeztünk a gesztenyevörös téglából épített Forksi Középiskolába. Újból. Leparkoltam. Kiszálltunk, de csak páran voltak a parkolóban, mivel zuhogott az eső, de az a pár ember is megnézett minket, és a kocsinkat. Bementünk a titkárságra. Bent nagyon világos volt, akár a házunk, és meleg is. A falak tele voltak oklevelekkel és hirdetésekkel. Az egyik íróasztalnál egy 30-as éveiben járó szőke nő ült.
- Segítehetek?
- Mi vagyunk az új diákok, a Cullen gyerekek- közölte Alice. A nő elkezdett keresgélni az íróasztalán tornyosuló, ingatag papírhalom közt, majd átnyújtott nekünk fejenként egy órarendet, és egy iskolatérképet, amire persze nekünk nincs szükségünk.
- Parancsoljatok, az órarendek és egy térkép el ne tévedjetek. Remélem, jól érzitek majd itt magatokat.

Könnyen megtaláltuk a termünket. Az első órám közös volt Nessie-vel. Levettük a kabátunkat és felakasztottuk a fogasra, majd mindketten beültünk a leghátsó üres padba. Megszólalt a csengő és a tanár egyből magyarázni kezdett. Az osztálytársaim megoldották a bámulást még úgyis, hogy a leghátsó padban ülünk. Mikor kicsöngettek, az angoltanár magához hívott minket, és a kezünkbe nyomott egy papírt, amin a kötelező olvasmányok szerepelnek. Feleslegesen, mivel már mindet olvastuk. A következő órám spanyol. Elindultam a terem felé, immár egyedül, mivel Nessie-nek testnevelés lesz. Az biztos, hogy nem a vámpírok egyensúlyát örökölte, ezért ezt az órát meglehetősen utálta. A spanyol óra elég unalmas volt. Mr. Morison kihívott, hogy mutatkozzak be az osztálynak. Ezen kívül semmi érdemleges nem történt. A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Matekról Alice-el sétáltunk a menzára. Edward már ott ült Bellával és foglalták nekünk a helyet egy nyugis kis sarokban. Leültünk és mesélni kezdtek a napjukról miközben megérkezett Nessie és Jasper is. Edward épp arról beszélt, hogy mindenki minket bámul, és rólunk folyik a téma még gondolatban is. Nem érdekelt különösebben, hisz az új diákokkal mindig így van.
Meghallottam egy beszélgetést, ami éppen rólam szólt.
- Képzeld, együtt járok matekra azzal a gyönyörű izomkolosszussal- lelkendezett egy hosszú, szőke hajú lány.
- Jaj, Leila halkabban már! Csak kétasztalnyira ülnek, még meghallják-csitította barátnője, miközben idesandított.
- Esküszöm, te rontod el az életem, Nina- ugratta a Leila nevű lány- talán neked nem jön be?
- Istenem, te lehetetlen vagy- mosolygott Nina- Miért talán neked igen?
- Hé, lassan a testel kicsi lány, még nem válaszoltál!
- Hát nagyon jól néz ki, olyan aranyos- rám nézett, miközben ezt mondta, de mikor meglátta, hogy épp őt nézem, lesütötte a szemét és elvörösödött. Meg kellett állapítanom, hogy tényleg szemrevaló lány és aranyos is, főleg mikor elpirul -, de biztosan van barátnője, nem bírom elképzelni, hogy ne járna senkivel.
Hirtelen rossz érzés fogott el. Eszembe jutott Rose. A fájdalom, ismerős sémában járta át a testem, a kicsipkézett lyuk belülről felhasított, de nem fájt annyira, mint régebben és ez meg is lepett.
- Hát, ha te nem próbálkozol be nála, akkor majd én- mondta Leila.
- Csak parancsolj!- kuncogott Nina, és felém lendítette a kezét- Csak rád vár!
- Tudom- heccelte Leila - úgyhogy közlöm vele is.
Ezen muszáj volt nevetnem, és ezt észre is vette a lány. Nagyot nyelt, majd elindult felém. Megállt majd így szólt:
- Sziasztok! Az én nevem Leila Campbell. Üdvözöllek titeket Forksban!- mondta fesztelen.
- Szia! Én Emmett Cullen vagyok. Köszi - küldtem felé egy mosolyt. Majd mindenki sorban bemutatkozott.
- És, hogy tetszik a suli és Forks?- kérdezte felém fordulva.
- Hát, ismerős, mintha már jártam volna erre. Az esőt is szeretem, úgyhogy azzal sem lesz gond,- mondtam őszintén - ami pedig az embereket illeti, mind nagyon kedvesek.
- Ha bármire szükségetek lenne, vagy nem találtok valamit, nyugodtan szóljatok, segítek- kacsintott, majd távozott.
Edward kuncogni kezdett.
- Min vigyorogsz, öcsi?- kérdeztem.
- Hát a lány ráfeküdne a szükségletek kielégítésére- és erre már mindannyiunk nevetni kezdett.

Becsöngettek. Csak nekem és Jaspernek volt még órája. Nekem történelem, ezért el is indultam a terembe. Láttam, hogy már csak egy szabad hely van a Nina nevű lány mellett. Leültem, majd ránéztem, mire ő elpirult. Tényleg aranyos.
- Szia! A nevem Emmett Cullen.
- Öhm…Hello! Az enyém Nina Brown- látszott rajta, hogy meglepődött, hogy pont én leszek a padtársa.
Bejött a tanár és beszélni kezdett. Felszólította Ninát, hogy feleljen. Mindent tudott, kivéve egy évszámot, végül a tanár helyére küldte egy ötössel. Egész órán gondosan jegyzetelt. Óra végén összepakolt, majd indult volna a parkolóba, mikor megszólítottam:
- Így rohansz? Ilyen rossz társaság vagyok?- ugrattam.
- Nem, dehogy is- mondta kicsit zavarba, majd hátralendítette hosszú barna haját. Most éreztem csak meg az illatát. Nem vonzóbb számomra a többi emberénél, de olyan édes fahéj illatú, de ő viszont vonzóbb, mint a többi ember. A táskájában kezdett kutatni, majd megtalálta a kocsi kulcsát.
- És te szeretsz itt élni?
- Hát, szeretem ezt a sok zöldet, ami itt körülvesz, de néha már sok az eső. És ti miért költöztetek ide?- kérdezte.
- Az élet bonyolult. London nagyváros, és már egy kis nyugalomra vágytunk-mondtam egy kicsit ferdítve az igazságon, és egy kicsit hiányosan.
- Értem. Én is szeretem a nyugalmat. Ha nem haragszol nekem most mennem kell. Várnak otthon. Szia!
- Szia!