3. fejezet "Happy end"

( Nina szemszöge )

Ez fantasztikus lesz. Ott lesz Lucas, aki az egyik legjobb barátom, de mégis olykor olyan idegesítő, hogy néha kedvem támadna, melegebb éghajlatra küldeni Nem érti azt a szót, hogy nem. De azt tisztelem benne, hogy nem próbálkozott be (egyetlen egy alkalom kivételével) és tiszteletben tartja az érzéseimet. De ezen kívül az egyik legjobb barátom, mindig ott van, ha baj van, ami persze Leiláról is elmondható, de Lucasszal majdnem öt évvel hamarabb lettünk barátok. Ők az én barátaim Lucas, aki reménytelenül immár tíz éve belém van esve és Leila, akinek, a perverziójának senki sem szab határt. Na, jó, azért nem olyan szörnyű. Az agyának ezt a felét néha már 5-10 percre is ki bírja kapcsolni.
Szóval az estére visszatérve már alig várom, Leila rányomul Emmettre, aki mellesleg iszonyat jó pasi. Nem tudom, hogy gondolta Leila, hogy összezár egy sötét terembe Lucasszal. Egyszer gondolta úgy Lucas (mellesleg elég rosszul), hogy most már ideje lépnie. Egyszer az ebédlőben próbálta meg a zseniális tervét, ami az volt, hogy megcsókol, miután becsöngetnek. De azt nem tervezte, hogy az egyik barátnője is ott ül majd. Mikor szegény lány ezt meglátta sírva kiszaladt az ebédlőből. Lucason kívül mindenki tudta, hogy tetszik a lánynak. Aztán persze kibékültek, oly annyira, hogy fél évig jártak.

Ránéztem az órára, ami már fél hetet mutatott. Órákig tudok gondolkozni. Gyorsan letusoltam majd nagy szenvedés árán kiválasztottam mit veszek fel. Felvettem a sötét csőszárú farmerem, és egy vörös felsőt, aminek nem volt háta. Persze teljesen felesleges volt a felső, hisz Forkshoz híven fel kell még vennem az elmaradhatatlan kabátot. Csöngettek. Valószínűleg Lucas az, úgy beszéltük meg, hogy idejön. Ne kelljen Emmettnek plusz köröket róni.

- Szia, Nina! Kész vagy?
- Hello, Lucas! Persze csak a kabátom és a cipőmet kell még felkapni.
- Rendben!

Felvettem a cipőmet és a kabátomat. Dudáltak. Valószínűleg Emmett és Leila érkezhettek meg. Lucasszal kiléptünk a bejárati ajtón és beszálltunk hátulra.

- Sziasztok! – köszönt Leila és Emmett kórusban.
- Hello! - köszöntünk mi is.

Az út hátralévő részében Leila Emmettnek csacsogott. Mi csak csendben gubbasztottunk hátul. A fényszóró sugarai követték az út vonalát. Szélsebesen, mint valami ócska játékban. De ez úgy látom nem zavart senkit, úgyhogy én sem tettem szóvá.
Seattle már teljes esti pompájában tündökölt, az üzletsorok ezernyi színű fénye, úgy cikázott el mellettünk, akár az üstökös csóvája. A plázába beérve megpillantottuk a rengeteg szórakozásra vágyó fiatalt. A jegypénztárak előtt tömött sorban várták a sorukat az emberek. Mi is beálltunk a sor végére. Úgy félórányi várakozás után sorra is kerültünk. Leila kiválasztott egy romantikus vígjátékot. Ezzel elrontotta a napom. Nem elég, hogy romantikus filmet nézünk, amit utálok, de mindezt még egyedül is kell tennem. Jó, nem egyedül, de mégis pasi nélkül. Esküszöm, mozi után megfojtom a csajt. Na, jó ez erős volt. Akkor mondjuk úgy, hogy megleckéztetem. Pont ez hiányzott a legjobban.

Beültünk a terembe. Lucas természetesen mellém ült. Leila a másik oldalamra és mellé pedig Emmett. A filmnek már majdnem vége. Mint minden romantikus filmnél happy end. És most jön a csók jelenet. Nézném a mozivásznat, ha Lucas feje nem takarná el előlem. Úristen, Lucas feje. Mit keres az ott? Na, ne! Nem gondolhatja komolyan! És megcsókolt. De szinte azonnal el is húzódott. Ránéztem Emmettre, aki minket nézett. Zavaromban csodálkoztam, hogy nem robbant szét a vörös arcom. Na, lesz mit megbeszélnem Lucasszal. Emmett döbbent arckifejezésén valami furcsát figyeltem meg. Megcsillant a szeme. Majd megcsókolta Leilát. Sírni akartam. Odaszóltam Lucasnak, hogy nem érzem jól magam, úgyhogy kimegyek a mosdóba. A válaszát meg sem vártam. Amikor kiértem a teremből rohanni kezdtem, de közben már súlyos könnycseppek gördültek le kipirult arcomon. Körülbelül még öt perc lehet látra a filmből. De hisz miért sírok? És miért ennyire? Hisz nem is ismerem még Emmettet. Lucasnak is miért kellett ilyen rosszkor időzítenie? Sőt. Egyáltalán nem is kellett volna ezt csinálnia. Megmondtam már neki, hogy én nem érzek többet iránta barátságnál. És mégis megpróbálta, de még milyen rosszkor. Most Emmett azt fogja hinni, hogy együtt vagyunk. Most már mindegy, megcsókolta Leilát. Hisz Leila már-már illegálisan szép. Ennél a gondolatnál éreztem, hogy újabb könnyek szöknek a szemembe. Na, jó ebből most már tényleg elég, hisz miből is remélhettem, hogy talán tetszem neki? Hisz ő olyan… Na, tessék, még szót sem találok rá. Odamentem a tükörhöz. Megmostam az arcom és kicsit rendbe hoztam a sminkem. Ekkor bejött Leila. Ő az egyik ember, akivel most nem akartam beszélni.

- Nina, jól vagy? - kérdezte, miközben megvizsgált a szemével. Nem nyújthattam túl szép látványt.
- Igen, csak nagyon fáj a fejem – mondtam.
- Gyere, hazaviszünk – Az lenne a legjobb, hogy ne kelljen senkivel sem beszélnem, de legalább az ő estéjüket ne rontsam el.
- Ne! Maradhatunk, elmegyünk vacsorázni, beszélgettek, én meg majd átvészelem valahogy.
- Dehogyis! Ne viccelj már, ha rosszul vagy haza megyünk és kész! - mondta meggyőzően.
- Köszönöm- majd az arcomra erőltettem egy mosolyt.

Mikor kiértünk megláttam Emmettet Lucasszal beszélgetni. El sem tudom képzelni miről lehetett szó. Majd megláttak és odajöttek hozzánk. Remek.

- Te sírsz? – Kérdezte döbbent arckifejezéssel Emmett. Észre sem vettem, a könnyeim alattomban kicsordultak. Gyorsan ledörzsöltem az arcomat, áruló nedvesség áztatta, le sem tagadhattam. Pedig muszáj valami kiskaput találnom.
- Öhm… Nem, csak nagyon melegem volt és megmostam az arcom - Olcsó kifogás, de nem jutott jobb az eszembe. Láttam az arcán, hogy nem hisz nekem, de nem kérdezősködött. Legalább megpróbáltam.
- Akkor megyünk? – kérdezte Leilát.
- Aha, indulhatunk is – Beszálltunk a kocsiba. Gyorsan hazaértünk. Lucast megint nálunk tették ki, ami pont kapóra jött. Majd elköszöntek és indultak tovább. Lucas már indult is volna haza.
- Lucas! Ne, várj! Azt hiszem, beszélnünk kellene.
- Jaj, Nina sajnálom azt a csókot. Én csak… egyszerűen nem bírtam parancsolni magamnak. Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nincs köztünk semmi. És tényleg sajnálom – magyarázkodott.
- Jól van, jól van! Higgadj már le! Nem haragszom, de többet meg ne próbáld ugyan ezt!
- Sajnálom! Nem tudom mi üthetett belém. Nem fog többet előfordulni, ígérem.
És itt vége is lett a beszélgetésnek. Nem mondtam teljesen igazat Lucasnak. Haragudtam, de tudtam, hogy nem sokáig, hisz Lucasra nem lehet haragudni. Ő mindig jóban van mindenkivel. Kedves, aranyos okos. Úgyhogy nem nehéz neki. Anyuék már aludtak. Felmentem a fürdőszobába, ahol letusoltam fogat mostam és a többi feladatot is megejtettem.

Mikor kész lettem felmentem a szobámba és lefeküdtem 11 óra körül. Nem bírtam aludni. Folyton Emmett járt az eszemben. Egyszerűen kiakasztott, hogy megcsókolta Leilát, pedig ez várható is volt. Vonzódtam Emmett Cullenhez, egyszerűen magával ragadott, mint egy hullámvasút, amiből nem lehet kiszállni. Először még jó érzés, és vidám vagy, de szépen lassan ez az érzés elmúlik, és az unalom veszi át a helyét. Majd émelyegni kezdesz tőle. Ez fog történni velem is és a viszonzatlan érzéseimmel. Jó dolog szeretni valakit, addig, amíg már elviselhetetlenné nem válik, hogy nem viszonozzák azt. És nem lehet kiszállni, mint a többi diák szerelemből. Ebből nem.

Reggel fél hétkor csörgött az órám. Lementem reggelizni. Anya már elment dolgozni, de hagyott kint nekem pirítóst, kávét és az ebéd pénzt. Megreggeliztem, majd felmentem letusolni és a többi emberi teendőt elvégezni.
Felöltöztem és elindultam a suliba.

2. fejezet Az ismeretlen érzés

Nem tudom, hogy miért érzek késztetést, hogy beszéljek vele. Nem is gondolkodom, egyszerűen csak ösztönösen odalépek és megszólítom. Ebben nincs semmi ésszerű. De miért?

Azt hiszem, mára hanyagolom ezt a kérdést és elmegyek vadászni, hogy kiszellőztessem a fejem. A tenger felől sós levegőt sodort a viharos szél. Az éjszaka olyan sötét volt, mint a pokol kútja. Futni kezdtem, és felszabadultnak éreztem magam, nagyon jólesett. Megéreztem egy medve illatát. Követni kezdtem, majd mikor elég közel kerültem hozzá hirtelen ráugrottam. A medve ijedtében le akarta tépni a fejem a mancsaival, a körmei átszakították a pólómat, és a bőrömet akarták felhasítani, kevés sikerrel. Elnevettem magam majd felkaptam és odébb hajítottam, majd rávetettem magam és belemélyesztettem a fogaim, mire a medve utoljára felhördült. A vére forró és nedves, csillapította a vérszomjam. Majd még elkaptam egy oroszlánt is, azután egész éjszaka csak futottam.

Reggel mikor visszaértem a házhoz, gyorsan letusoltam és felöltöztem, majd indultunk is az iskolába.

Alice egész úton, úgy vigyorgott, mintha egész nap vásárolgatott volna.
- Min vigyorogsz?
- Majd meglátod - és önelégült képet vágott.
Nem tudtam mire vélni, és úgyis azt mondta, hogy meglátom, szóval nincs min gondolkodni. Behajtottam az iskola parkolójába, gyorsan beparkoltam.

Elindultam biológiára Edwarddal és Bellával. Némán igyekeztünk az osztályterem elé. Mikor beértünk a terembe megpillantottam Ninát. Úgy látszik, van még egy közös órám vele, mellette pedig ott ült Leila és egy barna hajú srác. Nina épp a könyveit készítette elő, így nem látta mikor beértünk. Leila a sráccal beszélgetett, de mikor beértünk a terembe azonnal rám emelte a tekintetét, és megcsillant a szeme. Leültünk az utolsó szabad hármas padba, majd Nina felé néztem, aki már a házi feladatát hasonlította össze a Leiláéval. A szőke hajú lány megbökte, erre Nina morcos képpel fordult oda hozzá, míg a szőke hajú lány felém mutatott. Nina rám nézett, majd lesütötte a szemét. Megláttam a fekete, mélyen dekoltált felsőjét, mire elvigyorodtam. Beültünk a padba, majd rá két perce bejött a tanár is. Edward felkuncogott úgy, hogy csak én halljam, ezért megkérdeztem már tőle gondolatban, hogy min nevet:

- A kis csaj teljesen beléd van esve. – Ilyenkor, olyan jó lenne gondolatolvasónak lenni, pedig nem sokszor mondtam ilyet. Na, jó most sem mondtam, hanem gondoltam. Fejtsd már ki kicsit jobban - gondoltam.
- Rád gondol, mindig mikor csak hallom, na meg persze a szőke lány is, csak ő kicsit idősebb korosztálynak való gondolatokkal bombázza az elmém.

Rávigyorogtam Ninára és Leilára. A szőke lány is szép, de valahogy Nina jobban vonz. Lehet, hogy azért, mert sokkal titokzatosabb. Persze, kedvemre lennének azok az elképzelések, amikre Leila gondol, de én nem vagyok Edward. Mr. Önuralom. Meggyőződésem, hogy én cafatokra tépném, ha megpróbálnánk bármi ilyesmit.

- Esküszöm, mintha pornó filmet néznék… - mondta szemrehányóan,mintha én lennék a hibás, erre megforgattam a szemem.

Szerencsémre kicsöngettek, nem bírtam volna még ki 5 percet abból az unalmas órából. Épp kifelé jöttem, amikor megérintett valaki, és amikor hátranéztem megláttam, hogy Leila az fülig érő mosollyal az arcán.

- Szia, Emmett! Arra gondoltam elmehetnénk moziba páran Seattle-be. Nem jönnél velünk te is? - kérdezte kicsit bizonytalanul.
- Szia, Leila! Hát, nem tudom… Kik mennének és mikor?
- Nina, Lucas, én és remélhetőleg te. Szerintem ma este hétkor. Elpirult. Ő?
- Rendben, ott leszek nálatok hétre - jelentettem ki és elkértem a címét, majd Ninára néztem, aki a barna hajú sráccal beszélgetett. Talán ő Lucas?
- Köszönöm. Akkor este találkozunk.

Lucas? És miért beszélget vele ennyit Nina? Talán járnak, és Leila kettős randinak tervezte? De hisz én nem randira mondtam igent. Valószínű túlkomplikálom a helyzetet, hisz Edward azt mondja, Nina belém van esve. De attól még járhat Lucasszal. Hirtelen mintha féltékeny lettem volna. Lucasra? Nincs okom féltékenynek lenni, hisz semmi közöm Ninához, azon kívül, hogy ma ő is ott lesz a moziban. Még ha féltékeny lennék is, Edward azt mondja, hogy tetszem Ninának, szóval előnyben lennék. Úristen, nem kellene ezen a lányon ennyit agyalnom, a végén még vámpírokat megszégyenítő módon megfájdul a fejem.

A hazaérkezésem után leültem a tv elé és csak kapcsolgattam a csatornákat, miközben gondolkoztam. Amikor rátaláltam egy-egy jobb meccsre, az kizökkentett az elmélkedésből, szerencsére. De ugyanezt Edward is megejtette, úgy 6 óra környékén.

- Hé, Em! - lassan emberi tempóban felkeltem a kanapéról, majd odasétáltam hozzá.
- Mond.
- Úgy látom, tetszik neked Nina- mondta vigyorogva.
- Miből gondolod te ezt? - kérdeztem, mivel még én sem nagyon tudok róla. Az egy dolog, hogy sokat gondolok rá, de a családomra is sokat gondolok.
- Jaj, Istenem! Ne mond, hogy nem vetted észre. Azon gondolkodsz, hogy néz ki, és még féltékeny is vagy Lucasra.
- Tényleg jól néz ki az tény- megejtettem egy kaján vigyort és fekete kivágott felsőjére gondoltam, na meg a tartalmára -, de ő ember, én pedig nem te vagyok.
- Na, jó, szerintem mára elég volt ezekből a gondolatokból, mert még megőrülök. Te is inkább készülődj, mert tíz perc van hétig. - legyintett, majd még hozzátette magának - Ennyi perverz embert Forksban…

Igaza van, sietnem kell. Felszaladtam immár vámpírgyorsasággal és gyors letusoltam, majd felöltöztem. Lementem a garázsba, beszálltam a jeepbe, majd elindultam Leilához. Az eső esett, mint általában, ráadásul a köd is nagy volt. Feltekertem a fűtést, hogy ne fázzanak, majd ha odaérek. Kibámultam a szélvédőn, még így is jól kiláttam, hogy esik az eső. Lelassítottam, mivel már majdnem ott voltam Leiláék házánál. Leila már a fedett teraszon várt. Mikor megálltam kiszálltam, ő idesietett. Segítettem neki beülni az autóba majd én is elvégeztem ezt a feladatot.

- Szia!
- Szia, Leila! - rámosolyogtam. - Merre lakik Nina?
- Egyenesen majd jobbra és majd megmutatom melyik ház az. Lucas is ott van Ninánál.

Lucas és Nina. Talán csak nem volt, olyan alaptalan a feltételezésem. Lehet, hogy tényleg járnak, hisz ha nem, akkor Lucas mért nem Leilához ment, vagy mért nem mentünk el érte is külön? Most akkor tényleg féltékeny vagyok? Én még nem voltam féltékeny nem volt miért, hisz Rose már vámpírrá válásom óta szeretett. Úgy tettem, ahogy Nina mondta és meg is érkeztünk a házhoz. Dudálni kezdtem, hogy meghallják, hogy itt vagyunk, hisz az emberek füle nem olyan jó, főleg nem ilyen nagy esőben.

1. fejezet Szerelem nélkül...

Már 24 éve, hogy elment. Iszonyatosan fáj, vagyis nem is volt minek fájnia. A szívem mintha kitépték volna a helyéről, és a seb sosem gyógyulna be, csak égetne, míg végül kiszívja belőlem a maradék életerőt is. Az üresség égetett, és a megváltó halálért akartam könyörögni, de nem tehettem. Nem halhatok meg. Hisz akkor a családom megint szenvedne, főleg Esme. Nem akarok fájdalmat okozni nekik, inkább csendben tűröm a végzetem. Pedig legszívesebben ordítanék, zokognék, és végül meghalnék. Az idő múlik. Még számomra is. Még ha fáj is. Mintha minden egyes múló másodperccel nyilalló fájdalom hasítana a szívem közepébe, mint a seb alatt lüktető vér. Szerelem, élet, jelentés… vége. Elhagyott, mégis én szenvedek. Még Jasper és Alice is kiköltözött a kunyhójukba.

Rose furcsán kezdett viselkedni Nessie születése után úgy 21 évvel. Volt, hogy napokra is eltűnt. A „miért”-re a válasz mindig az volt, hogy ki kell szellőztetnie a fejét. Alig egy hónapra rá, Alice-nek látomása volt. A Volturi. Jönnek, és meg akarnak ölni minket, de Alice sem időpontot, sem okot nem látott. Carlisle-lal úgy döntöttünk, hogy harcolunk, és megvédjük a családunkat. Aznap nem történt semmi. Rose egyetlen egy szenvedélyes csókot adott. Csak kétszer volt ugyanilyen a csókunk. Az első csók, és mikor először feleségül vettem. Másnap egy levelet találtunk Rose-tól.

Sajnálom!

Elmentem, hogy legalább ti ne kerüljetek veszélybe. Tudjátok, hogy mindig is anya akartam lenni. Az élettől már mindent megkaptam, kivéve ezt. Londonban találkoztam Dean-nel, aki segített nekem átváltoztatni Maryt, egy súlyos szívbeteg két éves kislányt. Tudtam, hogy a Volturi rá fog jönni, de nekem már elegem lett ebből az életből, még ha ez a döntésem kinyitotta nekem a pokol kapuját is. Már mindenem megvan, amire szükségem volt az életem során. Kérlek, ne keressetek, felesleges. Remélem egyszer majd meg bírtok nekem bocsájtani.

Emmett!

Sajnálom! Mindennél jobban szeretlek. Bár ezek után nem valószínű, hogy viszonzásra talál a szerelmem. Remélem, egyszer majd megbocsájtasz. Ne csinálj semmi hülyeséget! Egy gyerek, ez volt az utolsó megvalósítatlan vágyam, és tudom, hogy ez a halálomhoz vezet, de nem érdekel. Nem bántam meg. Most csak az fáj, hogy soha többé nem láthatlak. Szerelmem még a halálon túl is élni fog.

Szeretlek! Csókol: Rosalie!

A szemeim szúrtak, könnyezni akartak, de nem bírtak. A torkom elszorult. Menekülni akartam, futni. Elmentem. 4 hétig pusztítottam kínomban az erdő élővilágát, és csendben, magamban sírtam. Nem akartam elhinni, hogy a nő, akit annyi éven át szerettem, elment, meghalt. Abban a pillanatban önzőnek éreztem Rosalie-t, pedig tudom, hogy nem épp a legjobb pillanat volt rá. 4 hétig küzdöttem, hogy visszanyerjem az irányítást magam fölött, amíg a rés a mellkasomban fájt az ürességtől. És azóta is ugyanolyan fájdalmas élnem, mint abban a négy hétben volt. De már hozzászoktam, és elbírom rejteni a fájdalmam a családom elől. Néha még egy-két poén is összejön.

45 éve, hogy eljöttünk Forksból. Most Londonban lakunk, mellesleg én szerettem itt lakni, de itt az ideje, hogy visszaköltözzünk Forksba. Már az egész család izgatott az „új” iskola miatt, kivéve én. Nessie már két héttel előtte be volt sózva, imádta az iskolát. A tudásvágy fűtötte, na meg persze Jacob… Eléggé élvezik egymás társaságát, aminek vámpírok lévén fültanúi is vagyunk. Edward eleinte elég nehezen viselte, de mára már megbékélt.

Carlisle már két napja dolgozik a kórházban és, mint mindig most is minden nő róla álmodozik, de Carlisle persze Esmét szereti, amivel sok nőnek csalódást okoz.

Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mit csináltam Rosalie nélkül, aminek van értelme. Hát, semmit… Éltem az életem. Nem. Hisz ez nem is élet. Szerelem nélkül nem. Ebben a 24 évben tapasztaltam meg, milyen szerelem nélkül élni. Nekem már a vámpírrá válásomtól volt kit szeressek, és szörnyű szerelem nélkül élni. Sőt. Szörnyű egy elvesztett szerelem tudatában élni. Mióta elment Rose, az életem semmit sem ér csak azért létezem, hogy a családom ne szenvedjen.

Reggel elindultunk a suli felé. Az én kocsimban Alice és Jasper utazott. Míg Edward Bellát és Reneesmét vitte iskolába. Alice egész végig csacsogott. Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit mond, csak bámultam ki a szélvédőn. Megérkeztünk a gesztenyevörös téglából épített Forksi Középiskolába. Újból. Leparkoltam. Kiszálltunk, de csak páran voltak a parkolóban, mivel zuhogott az eső, de az a pár ember is megnézett minket, és a kocsinkat. Bementünk a titkárságra. Bent nagyon világos volt, akár a házunk, és meleg is. A falak tele voltak oklevelekkel és hirdetésekkel. Az egyik íróasztalnál egy 30-as éveiben járó szőke nő ült.
- Segítehetek?
- Mi vagyunk az új diákok, a Cullen gyerekek- közölte Alice. A nő elkezdett keresgélni az íróasztalán tornyosuló, ingatag papírhalom közt, majd átnyújtott nekünk fejenként egy órarendet, és egy iskolatérképet, amire persze nekünk nincs szükségünk.
- Parancsoljatok, az órarendek és egy térkép el ne tévedjetek. Remélem, jól érzitek majd itt magatokat.

Könnyen megtaláltuk a termünket. Az első órám közös volt Nessie-vel. Levettük a kabátunkat és felakasztottuk a fogasra, majd mindketten beültünk a leghátsó üres padba. Megszólalt a csengő és a tanár egyből magyarázni kezdett. Az osztálytársaim megoldották a bámulást még úgyis, hogy a leghátsó padban ülünk. Mikor kicsöngettek, az angoltanár magához hívott minket, és a kezünkbe nyomott egy papírt, amin a kötelező olvasmányok szerepelnek. Feleslegesen, mivel már mindet olvastuk. A következő órám spanyol. Elindultam a terem felé, immár egyedül, mivel Nessie-nek testnevelés lesz. Az biztos, hogy nem a vámpírok egyensúlyát örökölte, ezért ezt az órát meglehetősen utálta. A spanyol óra elég unalmas volt. Mr. Morison kihívott, hogy mutatkozzak be az osztálynak. Ezen kívül semmi érdemleges nem történt. A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Matekról Alice-el sétáltunk a menzára. Edward már ott ült Bellával és foglalták nekünk a helyet egy nyugis kis sarokban. Leültünk és mesélni kezdtek a napjukról miközben megérkezett Nessie és Jasper is. Edward épp arról beszélt, hogy mindenki minket bámul, és rólunk folyik a téma még gondolatban is. Nem érdekelt különösebben, hisz az új diákokkal mindig így van.
Meghallottam egy beszélgetést, ami éppen rólam szólt.
- Képzeld, együtt járok matekra azzal a gyönyörű izomkolosszussal- lelkendezett egy hosszú, szőke hajú lány.
- Jaj, Leila halkabban már! Csak kétasztalnyira ülnek, még meghallják-csitította barátnője, miközben idesandított.
- Esküszöm, te rontod el az életem, Nina- ugratta a Leila nevű lány- talán neked nem jön be?
- Istenem, te lehetetlen vagy- mosolygott Nina- Miért talán neked igen?
- Hé, lassan a testel kicsi lány, még nem válaszoltál!
- Hát nagyon jól néz ki, olyan aranyos- rám nézett, miközben ezt mondta, de mikor meglátta, hogy épp őt nézem, lesütötte a szemét és elvörösödött. Meg kellett állapítanom, hogy tényleg szemrevaló lány és aranyos is, főleg mikor elpirul -, de biztosan van barátnője, nem bírom elképzelni, hogy ne járna senkivel.
Hirtelen rossz érzés fogott el. Eszembe jutott Rose. A fájdalom, ismerős sémában járta át a testem, a kicsipkézett lyuk belülről felhasított, de nem fájt annyira, mint régebben és ez meg is lepett.
- Hát, ha te nem próbálkozol be nála, akkor majd én- mondta Leila.
- Csak parancsolj!- kuncogott Nina, és felém lendítette a kezét- Csak rád vár!
- Tudom- heccelte Leila - úgyhogy közlöm vele is.
Ezen muszáj volt nevetnem, és ezt észre is vette a lány. Nagyot nyelt, majd elindult felém. Megállt majd így szólt:
- Sziasztok! Az én nevem Leila Campbell. Üdvözöllek titeket Forksban!- mondta fesztelen.
- Szia! Én Emmett Cullen vagyok. Köszi - küldtem felé egy mosolyt. Majd mindenki sorban bemutatkozott.
- És, hogy tetszik a suli és Forks?- kérdezte felém fordulva.
- Hát, ismerős, mintha már jártam volna erre. Az esőt is szeretem, úgyhogy azzal sem lesz gond,- mondtam őszintén - ami pedig az embereket illeti, mind nagyon kedvesek.
- Ha bármire szükségetek lenne, vagy nem találtok valamit, nyugodtan szóljatok, segítek- kacsintott, majd távozott.
Edward kuncogni kezdett.
- Min vigyorogsz, öcsi?- kérdeztem.
- Hát a lány ráfeküdne a szükségletek kielégítésére- és erre már mindannyiunk nevetni kezdett.

Becsöngettek. Csak nekem és Jaspernek volt még órája. Nekem történelem, ezért el is indultam a terembe. Láttam, hogy már csak egy szabad hely van a Nina nevű lány mellett. Leültem, majd ránéztem, mire ő elpirult. Tényleg aranyos.
- Szia! A nevem Emmett Cullen.
- Öhm…Hello! Az enyém Nina Brown- látszott rajta, hogy meglepődött, hogy pont én leszek a padtársa.
Bejött a tanár és beszélni kezdett. Felszólította Ninát, hogy feleljen. Mindent tudott, kivéve egy évszámot, végül a tanár helyére küldte egy ötössel. Egész órán gondosan jegyzetelt. Óra végén összepakolt, majd indult volna a parkolóba, mikor megszólítottam:
- Így rohansz? Ilyen rossz társaság vagyok?- ugrattam.
- Nem, dehogy is- mondta kicsit zavarba, majd hátralendítette hosszú barna haját. Most éreztem csak meg az illatát. Nem vonzóbb számomra a többi emberénél, de olyan édes fahéj illatú, de ő viszont vonzóbb, mint a többi ember. A táskájában kezdett kutatni, majd megtalálta a kocsi kulcsát.
- És te szeretsz itt élni?
- Hát, szeretem ezt a sok zöldet, ami itt körülvesz, de néha már sok az eső. És ti miért költöztetek ide?- kérdezte.
- Az élet bonyolult. London nagyváros, és már egy kis nyugalomra vágytunk-mondtam egy kicsit ferdítve az igazságon, és egy kicsit hiányosan.
- Értem. Én is szeretem a nyugalmat. Ha nem haragszol nekem most mennem kell. Várnak otthon. Szia!
- Szia!