8. fejezet

Gyönyörű álmom lehetett, bár nem emlékszem rá. De Emmett karjaiban csak jó lehetett. Emmett. Érzem, hogy még mindig itt van, habár az is lehet, hogy beképzelem. A hideg mellkasán támasztom fejem, és kifejezetten jólesik hideg érintése. Úgy döntöttem, hogy még csukva tartom a szemem; nem akarok felkelni, s azt sem, hogy ennek az idilli pillanatnak vége legyen. Nem bírnám elviselni, ha eltűnne Emmett, de azt sem, ha Dan. Furcsa. Mindkettőjük iránt ugyanazt érzem, de mégis másképp. Dehogy melyiküket szeretem jobban? Azt én is szeretném tudni. Egyelőre még az is furcsa, hogy ilyen rövid idő alatt beléjük szerettem. Én még nem szerettem úgy senkit igazán. Jó, persze, a szüleimet szeretem, de az más. Most itt van Dan és Emmett, és azon kapom magam, hogy majdhogynem ők a legfontosabbak számomra, pár nap ismeretség után. De az 50-50% esély mindig kiborít. Sosem volt az erősségem a határozottság, és sose bírtam dönteni olyan dolgokban, amiben két lehetőségem volt. Már a csukott szemhéjamon át is zavart a szobába beszűrődő fény, így hát kénytelen voltam kinyitni a szemem. Amiként rebbent párat a szempillám, úgy erősödött kicsit Emmett szorítása.

- Jó reggelt, álomszuszék! – üdvözölt vigyor kíséretében.
- Neked is – mosolyogtam rá.

Bele sem merek gondolni, mi történne, ha ezt anya megtudná. Biztos, hogy frászt kapna. Egy vámpír (tegyük hozzá, hogy egy kifejezetten dögös vámpír) van az ágyamban. Pár napja még vihogva mutogattam volna arra az elmeháborodottra, aki ilyesmit állít.

Eléggé reggel van még, ami megmutatkozik a ködös, és igen bizarr gondolataimon. Nem tudom elnyomni az igen hihetetlen, izgató és nem éppen tiszta gondolataimat. Na, jó jöjjenek a vallomások. Emmett hiába ilyen szexi, és én hiába játszom a bátort, azért van bennem egy kis félsz (, amit idáig elég jól sikerült eldugnom- még magam elől is), hisz bármikor széttéphetne.
Azt hiszem, most következett el a pillanat, mikor szörnyetegből, egy elfogathatóbb szőrös, redős képű vénasszonyt faragok.
- Kimegyek rendbe szedni magam - közölten elnyomva egy ásítást - Szia!

Nyomtam egy gyors puszit az arcára, majd a választ meg sem várva kiviharoztam a szobából. Elrejtőztem a fürdőszoba rejtekébe, melyben nem lesz neki tanúja szörnyű átváltozásomban. Szerintem senkinek nem kellene látnia reggel, olyan nyomott fejem van, mintha ezer éve fésűfóbiám lenne. Gyorsan lekaptam magamról minden poliészter, gyapjú s egyéb tartozékot és beszökkentem a zuhany alá. Mindenféle folyadéktól mentesen álltam a tükör előtt és fogat mostam, majd beállítottam valahogy az én esetemben hajnak nem nevezhető kemény keratin tömeget. A fehér törölközőmet magamra csavartam, és visszasiettem a szobámba. Kinyitottam a szekrényem és valami elfogadható ruha után kutakodtam. Már épp vettem volna, le a törölközöm, amikor is egy (hál’ istennek) könnyed köhintést hallottam az ablak felől. Ijedten fogadtam a még mindig szobámban ácsorgó Emmett átható pillantását.

- Azt hittem elmentél, vagy legalább ki a szobámból – mondtam fülig pirulva.
- Nem tudtam, hogy ilyen zavaró tényező vagyok. És különben sem löktél ki az ajtón, hogy „csak egy egy éjszakás kaland voltál”. Úgyhogy úgy gondoltam, megvárlak, de ahogy látom jól döntöttem- vigyorgott. Nekem nem sűrűn mondtak ilyet, ez inkább Leilának járt. Úgyhogy az előbbi mondatok hatására kitágultak az erek az arcomban és szép paradicsom színben pompázott.
- Ha nem haragszol szeretnék felöltözni - mondtam felhúzott orral.
- Csak nyugodtan! Ne zavartasd magad! – Kaján vigyor terült el az arcán. Istenem, de szexi.
- Legalább fordulj el! – mondtam szemforgatva. Két másodperc gondolkozás múlva eleget tett a kérésemnek.
- Ügyes húzás, de ne a tükör felé fordulj! – mondtam megrovóan, majd kiöltöttem rá a nyelvem.
- Ó, hát tükröd is van? – kérdezte meglepődöttséget színlelve.

Odafordult az ablakomhoz és bámulni kezdte a borongós, zöld tájat. Gyorsan magamra kapkodtam a már kiválasztott ruhákat, majd megböktem Emmettet, hogy végeztem.

- Csinos – mondta miközben én már az ágyammal babráltam.
- Kösz - mondtam szórakozottan.

Felkaptam a földön heverő törölközőt és a tegnap esti szendvicsem maradékát az asztalról. Kisiettem és mindent a helyére pakoltam, majd visszatértem Emmetthez. Ő már az ágyamon feküdt. Csak egy idióta mondta volna, hogy nem néz ki jól. Sőt, lehet, hogy csak egy idióta mondta volna. Ő egyszerűen tökéletes.

- Már az ágyam is ki lett sajátítva? – kérdeztem tettet felháborodással.
- De még mennyire – vigyorgott rám. Majd hirtelen felkapott és az ágyra ültetett. Kicsit megszeppenve vettem tudomásul a gyorsaságát.
- Szólhattál volna, hogy üljek le az ágyra – mondtam egy mosoly kíséretében.
- Az nem lett volna annyira kellemes, és esetedben célravezető sem.

Megijedtem, az asztalon fekvő telefonom hirtelen állapotváltozásától, ugyanis elkezdett rezegni. Odasiettem és felkaptam.

- Igen?
- Szia, Nina! Dan vagyok – szólt bele egy mély, kedves hang – azért hívlak, hogy nem jönnél-e el megint egy esti tábortűzre?
- De, persze! Bármikor – vigyorogtam.

Majd eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyok a szobába. És akaratlanul is lejjebb halkítottam a hangom, még ha tudtam is, hogy vendégem minden szót hall.

- Rendben, akkor majd hatkor. Szia!
- Szia!

Nem tudván, hogy mit mondjak visszasétáltam az ágyhoz és leültem az eredeti helyemre. Kínos csönd következett, melyet Emmett hangja tört meg pár perc múlva:

- Nekem most már mennem kell, Esme vár – mondta színtelen hangon.
- Maradj még, kérlek! Ne menj el! Tudod, nem tudom, mit csináljak, ez nekem olyan bonyolult és új, és…
- Ne, ne magyarázkodj, nem gondolhattam, hogy túlteszek egy bevésődésen. Reménytelen álmokba ringattam magam. Én voltam a hülye. Sajnálom! Majd még beszélünk! Szia! – mondta, majd kinyitotta az ablakot és kiugrott.