7. fejezet

- Nyugalom, Nina! Csak én vagyok- mondta Emmett nyugtatólag. Nem sokat segített. Csak Emmett? Nem, Emmett a vámpír. Mit keres itt késő este? Szóval én épp egy vámpír karjaiban vagyok. Féltem is meg nem is. Féltem, mert bármikor megölhetne, de mégsem, mert Danék azt mondták, hogy Cullenék nem ölnek embereket. De mi van akkor, ha én lennék a kivétel? Emmett, látva vívódásomat, elengedett így hátráltam pár lépést.
- Mit csinálsz itt?- kérdeztem bizonytalanul.
- Beszélni szeretnék veled, és elsősorban bocsánatot kérni, amiért otthagytalak este- mondta bűnbánó arccal, majd lehajtotta a fejét.
- Tisztáson hagyás megbocsájtva, de ha te is megbocsájtasz hosszú napom volt, szóval szeretnék lefeküdni, aludni- mondtam félénken, de mégis éllel a hangomban.
- Sajnálom, Nina, de tényleg beszélnünk kell- mondta és leült az ágyam szélére.
- Rendben – bólintottam megadóan. Nem mertem odaülni mellé, így leültem a sarokban lévő fekete fotelbe. Fájdalmas arccal nézett rém, de utána rendbe szedte arcvonásait és nyoma sem volt az előbbi reakciójának.
- Iszonyatosan sajnálom, de Jasper nagyon szorult helyzetben volt és.... szüksége volt a segítségünkre. Mikor végeztünk visszamentem a tisztásra, de te már sehol sem voltál. Hogy jutottál haza? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-
Most mit mondjak? Ha az igazat mondom dühös lesz, de ha hazudok, akkor meg én leszek dühös magamra, és ha kiderül az igazság Emmett ugyanúgy mérges lesz rám. Maradjunk a tiszta útnál.

- Dan rám talált és hazakísért – válaszoltam félénken. Féltékenységet olvastam le gyönyörű arcáról. Ez szerintem még mindig a jobbik eset.
- Ki az a Dan?- kérdezte feszülten. Mondhatni, jól esett ez a kis féltékenység. Akkor hátha, tényleg érez irántam valamit.
- Dan egy indián fiú a rezervátumból, a bevésődött belém – mondtam habozva az utolsó szavakat.

Meglepődött, majd éjsötét szemei szikrákat szórtak volna, ha tudott. És lehet, hogy tudott is, hisz ki tudja, miket tudnak a vámpírok? Így is gyönyörű volt. Csöndbe burkolóztunk még úgy öt percig, majd a haragot a csalódottság vette ár az arcán. Megsajnáltam a szegény óriási macit. A régi nagy Emmett helyett, most csak egy szomorú, fájdalommal teli tizenévest láttam. Lassan odasétáltam és leültem mellé hátrahagyva minden félelmem. Egy ilyen elszontyolodott maci úgysem ártana nekem. Átöleltem, ami viszonzásra talált, majd ezt súgtam a fülébe:

- Emmett, tudom, hogy mi vagy és azt is, hogy Dan mi, és hogy mi van köztünk. De én nem bírok köztetek választani – mondtam halkan, és egy puszit nyomtam az arcára. Elhúzódtam és rámosolyogtam. Meglepődve mosolygott vissza rám, de némi kétkedést véltem felfedezni tekintetében.
- Emmett, nem hazudom, mind a kettőtöket szeretlek, és nem félek tőletek – most már nem, tettem hozzá gondolatban- Danhez a bevésődés köt, hozzád pedig...Bárcsak tudnám, de az a baj, hogy nem birok dönteni közöttetek. Akárkit választanék, az csak rossz lenne.
Lesütöttem a szemem, majd hátradőltem az ágyon.
- Maradsz éjszakára?-kérdeztem.
- Ellenállhatatlan vagyok, még egy bevésődésnek is- mondta fejcsóválva egy kaján vigyor kíséretében, majd befeküdt mellém.
- És mi mindent mondott el rólam az a…..khm Dan? - kérdezte gúnyosan.
- Hát, azt hiszem, Nessie majd mesélni fog neked, de azt mondták, hogy vámpírok vagytok, akik állatokkal táplálkoznak, és hogy ők vámpírokra vadásznak – mondtam.
- És Nessie még azt is mondta, hogy belém szerettél- mondtam halkan, kíváncsian, és persze elpirulva.
- Nessie nem tévedett – mondta majd nagy kézfejével megsimogatta az arcom. Közelebb hajolt, már azt hittem meg fog csókolni, és azt hiszem ő is így volt vele, de végül csak a fülembe súgott:
- Ha már tudsz valamennyit, akkor többet, mindent kellene.
- Akkor mesélj! – mosolyogtam rá biztatóan.
- Inkább majd holnap megmutatom – vigyorgott, majd kacsintott egyet.
- Légy szíves – mondtam kérlelően.
- Majd holnap, addig csak kibírod – mondta vigyorogva.
- Én nem vagyok benne olyan biztos – mondtam, majd ráfeküdtem kőkemény, izmos mellkasára.
- Kérdezz, és lehet, hogy válaszolok – mondta.
- Tényleg meghalsz, ha kimész a napra? - kérdeztem elgondolkodva. Gyors lefuttattam az agyamban a vámpír szócskát, hátha eszembe jutnak róluk szóló rémtörténetek, vagy hasonlók és hirtelen csak ez jutott eszembe.
- Nem, de ezt majd megmutatom holnap, Alice szerint holnap sütni fog a nap – mondta.
- Alice szerint? - kérdeztem vissza.
- Hogy mondjam? Alice látja a jövőt – mondta majd elképedésemet látva felnevetett.
- Hogy? Ez valami vámpír dolog? Te is látod? - halmoztam el kérdéseimmel.
- Csak néhány vámpírnak vannak különleges képességei, nekem nincs. Alice a döntéseket látja – mondta.
- És a családodban van még ilyen képesség? - kérdeztem gyorsan felvéve a fonalat.
- Jasper érzi mások érzéseit, és meg is bírja azokat változtatni. Edward gondolatolvasó – kacsintott – Bellának van egy mentális pajzsa, ami védi a mentális képességektől, ezt ki is bírja másokra terjeszteni, és Nessie meg tudja mutatni másoknak az emlékeit.
- Öhm... hát, tehetséges egy család- mondtam vigyorogva.
- Nessie ma mondott valamit- mondtam halkan.
- És mi volt az? – kérdezte, majd fürkésző tekintettel folytatta bámulásomat.
- Mikor mérges voltam, és bizonytalan megjelent előttem egy párna, és Nessie szerint én csináltam- mondtam lesütött szemekkel.

Emmett nagy megdöbbenésemre semmit sem reagált. Gondoltam én. Csak később vettem észre, hogy egy telefont tart a kezében, de gyorsan kikaptam onnan.

- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Felhívni Carlisle-t – mondta nemes egyszerűséggel.
- Majd Nessie elmondja neki, ha olyan fontos. Inkább mesélj még- néztem rá boci szemekkel.
- Nem, a többit tényleg csak holnap – mondta.
Nem faggattam tovább túlfáradt voltam már ahhoz. Egy ideig még egymást néztük, majd mély álomba szenderültem Emmett karjaiban.